Vacskamati személyesen

„Vathy Zsuzsa írónő a magyar kultúra napján, 2010. január 22-én Márai-díjat kapott.” A nagy mesélő, Lázár Ervin felesége Veszprémben végzett. Ő mesélt nekem megélésről, látásmódról, életről vagy annak hiányáról.

Hogyan lesz a vegyészmérnökből írónő?

Én humán képességű voltam, de mivel osztályidegen származású, nem mehettem se bölcsészkarra, se jogi egyetemre. Pápán érettségiztem – ott laktunk a szüleimmel -, és azt ajánlották, hogy jelentkezzek a Veszprémi Vegyipari Egyetemre. Azért is volt ez elfogadható, mert a kémiatanárunk az osztályfőnökünk volt, nagyon szerettük és nagyon jól megtanította a kémiát, és végül az egyetem hallgatója lettem 1959-ben. Kitűnő tanáraink is voltak – hadd említsem meg Bodor Andrást, Fejes Tóth professzor urat, aki matematikát tanított, nemzetközileg ismert, kitűnő matematikus volt, és bizony sokakat felsorolhatnék még. Nem volt könnyű, de természetes volt, hogy tanulnom kell, és jó tanulmányi eredményt kell elérnem. Minden új volt nekem, érdekes, örömöt okozott, belekerültem egy más, olyan világba, ami a húszéveseknek akkor járt, megszokott és ismert volt.

De közben volt egy nagy trauma. Az első, második év nagyon egyszerűen jól ment, de egy idő után olyasmit éreztem, hogy nem tudunk szót érteni egymással: az évfolyamtársaimmal, a tanáraimmal. Valamit én szeretnék mondani, amit ők nem értenek meg, valamit ők szeretnének mondani, amit én nem értek, mint hogyha nem egy nyelvet beszélnénk. Ekkor arra találtam rá, hogy én ezeket a gondolataimat leírom, és valójában ezzel kezdődött az írás. Én ezt nem tudtam akkor, nem is fogtam fel igazából, hogy ez egy más dimenziója a világnak, ami engem foglalkoztat. Akkor jöttem csak rá, amikor elvégeztem az egyetemet, hogy engem az emberek érdekelnek. Nagyon szép a geometria, nagyon szép a szerves kémia, nagyon szép a szervetlen kémia, a tudományok még szebbek, de mindennél jobban érdekelnek az emberek. Úgyhogy amit nem tudtam megbeszélni senkivel sem, azt leírtam.

A kettősség továbbra is megmaradt – hogyan döntött az írás mellett?

Amikor az egyetemet elvégeztem, négy évre a százhalombattai olajfinomítóba kellett mennem dolgozni. Az ott töltött időt semmiért nem adnám, mert a legfontosabb élettapasztalatokat, életismereteket ott szereztem. Három műszakban kellett járnunk a finomítóba, a legkülönfélébb emberekkel kellett együtt dolgozni, és ez hihetetlenül tanulságos és fontos volt. Nem tudtam természetesen, szenvedtem attól, hogy három műszak. Próbálja ki mindenképpen! (- tanácsolja Zsuzsa, és én elhiszem, elkezdem látni magam előtt, ahogy ő látja azokat az éveket…) A műszaki pálya ad egy lehetőséget: a betanított munkástól a technikusig, a szakmunkásig és a mérnök együtt, egy csapatban kell dolgozzon! Tehát megérti az ember, hogy valamit én tudok, az értelmiségi, a mérnök – de bizony sok minden van, amit csak ők tudnak és én nem. Nagyon fontos élmény volt számomra, és akkor kezdtem el úgy írni, hogy arra gondoltam, igenis megjelenni szeretnék, és a ma élő költőkhöz, írókhoz próbáltam igazítani az életemet, vagy legalábbis olyannak elképzelni a továbbiakban.

Az első írásom egy novella volt, azt gondoltam, hogy közölhető, és bevittem az Új Írás szerkesztőségébe. Ők mondták, hogy jó, de vigyek még néhányat, mire mondtam, hogy nincs, ők meg csodálkoztak rajta, hogy hogyan is gondolom én ezt az íróságot? Az tanácsolták: ha lesz, akkor menjek vissza! Végül aztán eldöntöttem, hogy nincs olyan, hogy mérnök is leszek és író is leszek, és akkor elmentem üzemi újságírónak.

Hogyan ismerte meg Lázár Ervint?

Az Új Írás szerkesztőségének az volt a szokása, hogy minden hónapban egyszer a Hungáriában összejöttek az írók, a szerkesztők. Az első novellám megjelenése után, talán először vagy másodszor voltam ott én is. Lázár Ervin akkor Lengyelországban volt ösztöndíjas, és csak rövid időre jött haza, de akkor oda érkezett. Nem sokkal utána a 49-es villamossal mentünk a Gellért térre, és Lázár Ervin közben azt mesélte nekem ábrándos tekintettel, hogy „az én apám cigányvajda, a rontás ellen karikát hord a bal fülében”. Néztem rá csodálkozva, hogy nem gondoltam, hogy cigányvajda az édesapja, azt gondoltam, ez nagyon érdekes lesz, nekem még sosem volt olyan ismerősöm, barátom, akinek cigányvajda az édesapja. Aztán a barátaim később elmesélték, hogy az édesapja mezőgazdász, minden, csak nem cigányvajda. Ilyen volt Lázár Ervin személyisége, nagyon figyelemre- és szeretetreméltó, és így kezdődött el a kapcsolatunk.

Fel lehet dolgozni a társ elvesztését?

Nagyon nehéz volt ez az elmúlt két év, Lázár Ervin nélkül folytatni az életet. A mai kor nem arra nevel bennünket, hogy foglalkozzunk a halállal és az életnek a szomorú eseményeivel, hanem arra, hogy érezd jól magad! Egyszer csak az ember döbbenten veszi észre, hogy ilyen is történhet, hogy meghal, elmegy. Számot kellett vetnem mindennel, az elmúlt két év ezzel telt el, a férjem halála utáni állapotot – mint egy eleven seb az emberen – kellett valahogy úgy kezelni, hogy legyen természetes, hogy ez az ember életébe beletartozik, és ez van benne az Angolpark című könyvemben. Az ember igenis háborúval, de elfogadja, hogy az életünkhöz hozzátartozik a halál, nem lehet kiiktatni és úgy tenni, mintha nem lenne így.

Fotók: internet